1969-ben kiszenvedett a Beatles. A januári film- és stúdiófelvételek már nagyon keservesen mentek, az ekkoriban felvett tetőkoncertet nézve pedig az lehet az érzésünk, hogy a zenekarból áradó boldogság forrása a megkönnyebbülésből táplálkozik. A megkönnyebbülésből, hogy valaminek a végére értek. A nyár elején rögzített utolsó közös nagylemez, az Abbey Road abszolút méltó koronája és összegzése munkásságuknak, igazi „mindent bele” hattyúdal, a végül csak 1970 áprilisában kijött Let It Be pedig már nem az ő felügyeletük alatt került végső formájába. Lennonék tudták, hogy ennek még meg kell jelennie, de gyakorlatilag mind a négyen teljes közömbösséggel figyelték a lemez sorsát: legyen, amilyen lesz. A filmfelvételek idején készült anyagokat, a tetőkoncert szalagjait és egy korábbi válogatáslemezre készült dalt (az Across The Universe-t, mely jószerével Lennon akusztikus gitáros szólódala volt) Phil Spectornak, az ifjú producerzseninek adta Lennon, McCartney tudomása nélkül, Spector pedig a maga jellegzetes wall of sound hangzásában megkeverte azokat (az összes hangszer egyforma erősségű megszólalása volt a „hangokból álló fal”, melyet a legendás producer az általa futatott soul énekegyüttesek után Leonard Cohennek, a Ramonesnak és legutóbb a Starsailornak is megépített). Az ily módon született Let It Be nagylemez persze nem tetszett a tagoknak, de a zenekar a kiadás után egy héttel hivatalosan is feloszlott és egyiküket sem érdekelte különösebben a korong utóélete. A rajongók persze megvették, de tény, hogy a Betales kései korszakának (1965-70) leggyengébb produktuma volt, nemcsak a megszólalása, hanem a dalok színvonala miatt is. Közhely, de természetesen még így is olyan lemez, melyre a legtöbb popzenekar élete legjobbjaként emlékezne.

Most azonban eljött az idő az eredeti – Glyn Johns által rögzített és George Martin jelképes felügyelete mellett készült – szalag kiadására, alighanem McCartney legnagyobb örömére, hiszen Spector az ő dalaiban tette a legnagyobb kárt. Ha már kiadták, természetesen technikailag feljavított verzióban tették, az eredetileg Get Back címen tervezett album dalsorrendjét nagyjából tartva, de a Maggie Mae című népdalfeldolgozást, valamint a Dig It című közjátékszerű szösszenetet kiejtve, helyettük pedig egy korabeli B-oldalas számot, a Don’t Let Me Down című tökéletes popdalt beillesztve. Nos a … Naked kicsit olyan, mintha McCartney-szólólemez lenne néhány vendégdallal. Már csak azért is, mert akkoriban már csak az ő erőfeszítései tartották egyben a négyest, no és persze, mert az ő hangját most kis csalással kiemelték. A bluesos, countrys, proto-hard rockos hangulatok eleve szokatlanná és a sutává tették az anyagot (hogy "ős-garázsrock" lenne, az talán túlzás), a csupaszság pedig nagyon jelen van - valószínűleg ilyen verzióban, koncepció ide, vagy oda, végül soha nem adta volna ki a Beatles a felvételt (mondhatni, még dolgoztak volna rajta). McCartney nagy balladái közül a Let It Be mindkét verzióban működik, így zongorára és billentyűsökre meztelenítve ugyanúgy, mint Spector nagyzenekari vonósaival és fúvósaival. A Long And Winding Road viszont egyértelműen az új kiadvány nyertes felvétele, annak nagyon nem tett jót a szirupos kórus és a vonós hangszerelés (tevőlegesen is ez a dal tett pontot a zenekar haláltusájára: McCartney halálra fagyott arccal hallgatta az engedélye nélkül készült hangszeres dúsítást és abban a percben bejelentette kilépését). Külön érdekesség, hogy a dal eredeti verzióján, mely az Anthology harmadik részén hallható, még pontatlanságokkal teli Lennon basszusjátéka, mostanra viszont ezt is kijavították – tehát nem egészen az eredeti felvételt halljuk! Az Across The Universe annak idején nyert Phil Spector ötleteivel, itt viszont a korábbi verzió szintén javított kiadása szerepel. A többi dal nagyjából erősebb a Spector-féle verzióban, mint a mostaniban.

A Let It Be… Naked limitált kiadásának bónuszlemeze szigorúan a gyűjtőknek jelent érdekességet: elvileg 21 percig hallhatjuk a tagokat munka közben, beszélgetni, dalvázlatokat bemutatni egymásnak, de a szöveges részek egymásra montírozása miatt azok alig érthetők, az átlagosan 25 másodperces dalvázlatok pedig nem sok élményt nyújtanak, még a két nagyon ritkán elcsíphető dalrészlet (Because I Know You Love Me So, Fancy My Chances With You) és az Imagine nagyon korai instrumentális vázlata sem.